Megblogolandó

Üzenet a facebook-on

"Egy új üzenete érkezett" - jelezte az a bizonyos piros kis egyes ott a levél ikonon. Kíváncsiság, érdeklődés, s megannyi gondolat kavargott akkor a fejemben.Bár nem tudtam, hogy ki ő és mit akar, és miért pont nekem ír... Több mint fél évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, akkor, azon a júliusi napon, az Úr üzent.

De ne rohanjunk ennyire előre. 

Az internet egy nagyon különös, furcsa valami. Sok mindenben hasznunkra van, de körülbelül ugyanannyi veszélyt is magban rejt. Mégis Isten, még az internetet is használja. Az Úr fut és rohan utánunk. (Füle Lajos versét ajánlom olvasásra a címe Futás) Az Úr Jézus fut utánunk még az interneten is. Még a facebook-on is. Mert célja van velünk. Mégpedig a legnemesebb cél, amely az igaz szeretetről árulkodik. Meg akar bennünket menteni. Mindannyiunkat. Ehhez minden eszközt megad,és ezeket az eszközöket Ő maga is használja. Bizony kedves Barátok, Testvérek, az Isten internetezik. :) Nekünk egy internetező Istenünk van. S ennek szívből örülhetünk. 

Isten kegyelme akkor mutatkozott meg az életemben, mikor megjelent az a piros kis egyes. Azt hittem megint valami körüzenet, megint valami infóáradat amit gyorsan elolvasok, pötyögök valami "oké"-t aztán élem tovább az életemet, amely szépen, komótosan a füstös kis mozdonyon zötyög a halál felé. Legyen dicsőség Istennek, nem így történt. 

Megmutatta magát a Krisztus. Teljesen, valóságosan, nem hallucinációiként, nem transzban, hanem ezen a földön, itt a 21.században, az Internet segítségével :).

Az a kis piros egyes, ott akkor azt jelezte, hogy Valaki nem feledkezett meg rólam, és valaki nagyon kapcsolatba akar lépni velem. Valóban így volt. Valaki (azaz Valakik, ez mára világossá vált) nagyon meg szeretett volna ismerni. (Vagyis azt szerette volna, hogy végre én ismerjem meg Őt.) Zavarba ejtő volt, mert egy nagyon kedves helyes szimpatikus fiatalember írt üzenetet... Valamilyen különleges okból kifolyólag én is nagyon nyitott voltam a beszélgetésre... Ismerkedtünk, beszélgettünk, barátkoztunk. Találkoztunk. Ismerkedtünk, beszélgettünk, barátkoztunk. Belezúgtam. Ő is belém. Nevettünk. Álmodtunk. Repültünk. Majd pedig: Vitatkoztunk. Elhagytam. Megbocsátottam, megbocsátott. Visszajött. Vitatkoztunk. Újra elhagytam. Újra megbocsátott. Szerelmesek lettünk. Elbizonytalanodtam. Elbizonytalanodott. Veszekedtünk. Megbocsájtottunk. 

Hogy ez a késő kamaszkori viselkedés mintapéldája, vagy pedig két erős személyiség viharos szeretete és összeférhetetlensége, (szándékos az ellentét-pár-huzam jaaj de csodálatos ez a magyar nyelv :) ) azt nem tudom. Azonban egyben biztos vagyok: míg mi önző kis egocsatáinkat vívtuk, valaki belépett a mi kis történetünkben. Az, aki azt az "enter" gombot nyomta meg, akkor júliusban. Ő pedig nem más mint az Úr Jézus Krisztus. 

Mivel viharos történetünk mind a kettőnket megviselt, s némi "előképzettségünk" volt már a keresztyénségi viselkedésről (melyet becsületesen be kell vallani, a magam nevében mondom, nem alkalmaztam), így az épp "mosolygós" napokon előszeretettel olvastuk a Bibliát, beszélgettünk az Úrról, mert tény: ez mind a kettőnket nagyon foglalkoztatta. És olvasta...és olvastam...és beszélgettünk... és gondolkodtam... és olvastam.... és olvastam... és olvastam... és valamit éreztem... és olvastam... és éreztem... ez jó volt... ez érdekel... ez micsoda... és olvastam... 

Mindig is volt egyfajta kapcsolatom az Úrral, nem telt el nap, hogy ne imádkoztam volna, még ha nagyon fáradtan is dőltem az ágyba, de egy "Miatyánkot" azért félálomban is elmormoltam... Így neveltek, hát megtettem. Ám most más volt. Imádkoztam, de nem pusztán a "berögözött" mondatok hagyták el a számat, hanem valami bennem arra ösztönzött, hogy beszéljek. És beszéltem! Imáimban beszéltem, és csak mondtam és mondtam, és mondtam... ( el tudjátok képzelni, hogy mennyit beszélhettem, ugye? :) )
Egy októberi napon -pont egy "mosolygós" nap volt-, olvastuk a Bibliát és az egyik igéről folytattunk "eszmecserét". S akkor áttört minden. Az Úr Jézus először és végérvényesen belépett az életembe és szó szerint a padlóra küldött a szeretetével. És csak sírtam, sírtam és sírtam... Rájöttem, hogy micsoda áldozatot hozott értem, hogy meghalt a kereszten, és hogy azt akarja, hogy vele éljek, mert szeret engem. Megvallottam a bűneimet Neki. Ami éppen eszembe jutott azokat elmondtam és éreztem, hogy valami megváltozik. A napok teltek múltak, a "mosolygós" és "veszekedős" napok egyaránt, de ezek már nem olyanok voltak mint eddig. Valami örökké, visszavonhatatlanul és végérvényesen megváltozott. Isten szeretete átölelt. Magához vont és szerelme elárasztotta a lelkemet. A színek megváltoztak, centikkel a föld felett lebegtem, és egyszerűen biztos voltam abban, hogy minden madár nekem dalol. ( Utólag visszagondolva, hát persze: Hiszen Ünnep volt a Mennyben :) ) És folytatódott...

Olvastam... éreztem... szeretem....olvastam... beszéltem... válaszol... olvastam... hallottam... szeret... olvastam...átölel...bennem él... 

S hogy mi lett a titokzatos fiatalemberrel? :) 

"Az Úr adta! Az Úr vette el!Legyen áldott az Úr neve!" 

Cs.N.