A könyv

"... és minden nap elmentem a könyvesbolt mellett. Újra és újra megnéztem, és minden nap újra rácsodálkoztam. Vágytam rá. Kimondhatatlanul! Aztán egy napon azon kaptam magam,sikerült annyit összespórolnom- legalábbis azt hittem-, hogy megvehessem.Ennek az összegnek nem tud senki sem nemet mondani... Eszeveszett tempóban rohantam a már begyakorolt úton. Minden egyes kis kő, minden egyes méter a lábamban volt....  és csak rohantam."

"Volt egy antikvárium a Fő utcáról nyíló kis utcában. Sokszor csak elfutottam mellette, gondolván, egyszer majd bemegyek és körülnézek, hátha akad majd valami olvasnivaló a  számomra. 

Végül is, egy nyár végi napon ismét a kis utca felé vezetett utam, ám akkor éppen nem rohantam sehová. Megálltam a kirakat előtt és csak néztem azt a sok könyvet.... Mindegyik más volt. Az egyik kicsit ütött-kopott, a másik poros, a harmadik nagyon is új kötésű, a negyedik megszaggatott és így tovább... Egyet sem lehetett összehasonítani a másikkal és ami furcsa volt, hogy semelyikből sem volt kettő. Ám mégis volt valami közös bennünk. Egy és ugyanaz a személy volt a szerző. 

Amint nézegettem ezeket az egyedi könyveket, megakadt a szemem, egy csatos könyvön. A címét nem lehetett jól kivenni az üvegen keresztül, mert a nap fénye épp úgy esett az ablakra, hogy a finoman vésett betűket ne lássam. Mindenesetre az első pillanattól kezdve tetszett. Nagyon szép, finom kötésű könyv volt. A vékony porréteg alatt látszott, hogy valamikor mélyvörös színben tündökölt,  de az idő vasfoga már fogott rajta. 

Nem teketóriáztam sokat, fogtam magam és bementem.Az eladó egy nagyon kedves középkorú ember volt. Mosolyával teljesen lehengerelt. Lágy hangon, megkérdezte: 

-Miben segíthetek, kedves?

-A kirakatban, azt a csatos könyvet szeretném egy kicsit közelebbről megnézni, ha volna kedves...-válaszoltam.

-Sajnálom, de az a  könyv nem eladó.De tudok helyette....

-Nem eladó?-kérdeztem. Az értetlenség kiült az arcomra és kicsit el is szégyelltem magam. - Ez itt egy antikvárium, ha jól sejtem, és könyvet lehet vásárolni. Vagy talán tévednék?

-Nem, kedves, nem téved, valóban az, de itt nem eladásról és vételről van szó, hanem...

-Hogy mondja? - vágtam közbe. 

-Mint mondtam, nem eladásról és vételről van szó. Itt könyvet ajándékozunk.

-Ajándékoznak? 

-Igen, és azt hiszem, hogy Önnek ez a könyv lenne a legmegfelelőbb- mutatott rá egy másik könyvre, amit meg sem figyeltem igazán, mert annyira a kirakatban lévőn járt az eszem.

-Nem köszönöm, nekem ne ajánljon mást. Én azt szeretném! - mondtam, hatalmas nagy karcsapásokkal mutogatva a kirakat felé. (Ha valaki ezt a jelentet látta volna, azt hihette, hogy az antikváriumban külön aerobik órát is tartanak.)  

 -Kedves, önnek nem az a könyv kell. Kérem...

-Mennyibe kerül?- kérdeztem kissé felemelt hangon.Már nem tudtam idegességemet elrejteni.

- Nem eladó.Csak ajándékozni szeretem a könyveimet.

-A pénzről van szó, ugye? Hát majd meglátja, egy nap visszajövök, annyi pénzzel, hogy annak maga sem fog ellenállni. - ezzel a mondattal kiszáguldottam az antikváriumból és amolyan "izmosan" becsaptam magam mögött az ajtót.

Nagyon felzaklatott ez a beszélgetés. Mi az, hogy nem eladó? Ajándék? A mai világban? Csak úgy ingyen? Ugyan, ne nevettesse már ki magát ez az ember. 

A könyvről természetesen nem mondtam le. Minden nap elmentem a könyvesbolt mellett, és minden nap vágyakozva bámultam a kirakaton túlra. 

Az eladó nagyon különösen viselkedett mikor meglátott. Néha azt éreztem, hogy ha most bemennék, biztos nekem adná, néha pedig azt láttam rajta, hogy szó sem lehet  róla... (Visszagondolva, már rájöttem, hogy ezek a gondolatok, csak az én agyam szüleményei voltak.)

 

Az eladóval történt  beszélgetés sokszor eszembe jutott. Szinte mindig amikor a elmentem a könyvesbolt mellett. Persze, nem mertem bemenni, egyrészről mert nem volt annyi pénzem, hogy végre letehessem az asztalra és azt mondhassam, hogy "ide nekem azt a könyvet", másrészről szégyelltem magam a múltkori eset miatt...  

Persze, titkon még mindig a csatos könyvről álmodtam és reméltem, hogy egyszer az enyém lesz.

És csak teltek a napok. Gyűjtögettem, spóroltam és nap mint nap elmentem a könyvesbolt mellett. Újra és újra megnéztem, és minden nap újra rácsodálkoztam. Vágytam rá. Kimondhatatlanul! 

Aztán egy napon azon kaptam magam,sikerült annyit összespórolnom, hogy megvehessem.Ennek az összegnek nem tud senki sem nemet mondani... Eszeveszett tempóban rohantam a már begyakorolt úton. Minden egyes kis kő, minden egyes méter a lábamban volt....  és csak rohantam.

Lihegve, fáradtan érkeztem meg a kirakata elé. Szemem a polcokat pásztázta. De.... a hőn áhított könyv nem volt már a kirakatban. 

Az űr, ami a könyv helyén volt a kirakatban, most a szívemre telepedett.

Könnyeimet nem tudtam visszafojtani, érzéseimet nem tudtam leplezni és berontottam a boltba.

Zokogva, szemrehányóan kérdeztem az eladótól, hogy hol van a könyvem? A pénzt odadobtam az asztalra, s mint valami kisgyerek követeltem, azt amiről azt hittem, hogy az enyém...

Az eladó kedvesen mosolygott, adott egy papírzsebkendőt, megfogta a kezemet és azt mondta:

-Kedvesem, higgyen nekem. Én nem azt a könyvet szerettem volna magának adni.

Szívem hevesen vert, de abban a kézfogásban mégis volt valami ami háborgó lelkemet elkezdte lecsendesíteni. 

-Egy  sokkal jobb könyvet szeretnék Önnek adni, akkor amikor eljön az idő, hogy megajándékozhassam. 

Annyira zavaros volt amit mondott és annyira zaklatott voltam, hogy nem is tudtam visszakérdezni. (Pedig utólag belegondolva, azért egy ilyen mondat, nem megy csak úgy el az ember füle mellett.)

A kezemet még mindig szorította és hosszan egymás szemébe néztünk. Éreztem, ahogyan a szívverésem visszaáll a normális ritmusba, és könnyeim lassacskán elapadnak. 

Csak néztem rá. Ő kedvesen mosolygott. Valami megmagyarázhatatlan békesség lett úrrá a lelkemen.

Végül elengedte a kezemet én pedig még mindig a szemeibe nézve, elindultam az ajtó felé...

Teltek a napok és hónapok...

A eladóval történt beszélgetéseim nagy nyomot hagytak bennem. Be kell vallani, amikor Rá gondolok elszégyellem magam, hogy hogyan lehettem ennyire makacs és akaratos... 

Aztán egy kis idő múltán, rájöttem: bármennyire is szerettem volna azt a könyvet, Ő tényleg egy másikat, egy nekem valót szeretne adni. Végtére is, nem olyan nagy baj.... hiszem, hogy aki most olvassa azt a szép kis csatos könyvet, nagyobb szeretettel, odafigyeléssel teszi, mint ahogy én valaha is elképzeltem...

S most már valóban hiszem, hogy egy napon majd én is megkapom az ajándékkönyvet. Addig is, amikor csak tehetem elmegyek az antikvárium mellett, de nem állok meg a kirakat előtt... és közben nap mint nap, várom a csomagot."

B.H.M.

- avagy éljen (?!) a LÉLEKSÉTA

"...tudod, ez olyan mint a kutyasétáltatás. Egy napos délután látod, hogy kicsi kis ebed (egy kis növésű szobacirkáló) a pórázát ráncigálva szalad feléd, és kéri, nem is kéri, inkább követeli, hogy vidd el sétálni. Engedsz ennek a kis szőrmóknak, hiszen fontos a mozgás, a játék, a környezetváltozás. A megszokott, bejáratott sétálóút helyett, most egy másik utcarészt próbáltok ki...egy ismeretlen utat. Ez az út veszélyes lehet, de nem baj! FŐ A VÁLTOZATOSSÁG! 

Elindultok.Nagyon élvezitek mind a ketten az ismeretlen terepet, tudjátok, hogy sok meglepetést tartogat.Az új mindig kalandot rejt magában, így hát te, mint Indiana Jones, oldaladon kis szárnysegédeddel, belevágsz az rejtelmesbe... Mindent a szükséges "előírásoknak" megfelelően csinálsz. Felteszed a pórázt, a szájkosarat és már indulhattok is. 

Érzitek, hogy ez más lesz. Ez aztán igazán kalandos lesz. 

Kis védett kedvenced csodálkozva tekint rád, mikor a házból kilépve nem jobbra, hanem balra indultok el. Látod, hogy egy pillanatra megtorpan, de engedelmeskedik karod erejének, és ő bár értetlenül, de mégiscsak követ téged, hiszen te vagy a gazdája. Bízhat benned. 

A kezdeti feszültség ami a kutyusban volt elmúlt, hiszen érzi, hogy melletted semmi baj nem érheti őt. Teljesen megnyugszik és engedelmesen követ téged. Óvatos lépéseit lassacskán felváltja a futás. Rohan, ahogy csak bír, nem törődve semmivel. Kicsit erőszakosan visszarántod, hogy azért mégis tudja; te vagy itt a főnök. Te diktálod a tempót. 

A kutyus szaladgál ide-oda,te pedig elmélázol az ismeretlen úton. Nézed az embereket, a játszadozó gyerekeket, és a békés kis házakat. Minden annyira idillikus, annyira tökéletes... Kicsit elbizakodottan jegyzed magadban, hogy hát már megint nem csalódtál magadban, mindig ráérzel, hogy merre kell menni sétálni. 

A kutyus melletted csak szaladgál, szimatol, meg-megáll ( és megjelöl ;) ) és újra nekifeszül a rá váró kalandokra. Rohan és rohan....

És ekkor a semmiből, egy nála háromszor nagyobb kutya egyenesen nekiront.Alig kapsz észbe. Közéjük állsz, véded őt,ahogy csak tudod, de már látszik, hogy sérülések nélkül nem úszhatja meg...Nincsen senki aki segítsen. Te vagy ott, a kutyusod és az a vérengző fenevad. Tudod, hogy nem maradhatsz tétlen, valamit tenni kell. A póráz, amely téged és a kutyádat eddig összekötötte, szétszakadt. Harcolsz és küzdesz, rúgkapálsz,ordítasz de mihaszna... A nagy, félelmetes eb, még mindig marcangolja te kis védtelen kutyusodat... Végül valamilyen okból kifolyólag, a támadó állat visszavonulót fúj. Tétlenül állva szemléled az eseményeket, s követed nyomon tekinteteddel amint az előbb még harcos kutya, most lassan, komótosan sétálva, mint aki jól végezte dolgát, elballag. Nézed és nem érted... Ekkor egy nyüszítő hangra leszel figyelmes. A kis szőrpamacs! Odarohansz és látod harapásoktól vérző sebeit. Azonnal magadhoz veszed és rohansz vele a legközelebbi állatorvoshoz.Miközben szaladsz önmarcangoló monológ tölti el az elmédet: "Miért kellett erre jönnöm? Hogy-hogy nem gondoltam arra, hogy veszélyes is lehet ez az út?" 

Nem tudod megfékezni ezeket a gondolatok. Megállíthatatlanul pörögnek a fejedben, míg végül feleszmélsz és meglátod a klinikát. Berohansz, gyorsan elhadarod, hogy mi volt. A kutyus már eszméletlen állapotban van. Kezeidet tördelve, idegesen, fel alá járkálva a folyóson, várod, hogy a vizsgálat befejeződjön. Könnycseppek gördülnek le az arcodon... Tétlenségedben,zavarodottságodban,csalódottságodban csak ennyit mondasz magadban: "Istenem, kérlek, mentsd őt meg!

Ekkor kijön az orvos.  Elmondja, hogy nagyon komoly sérüléseket szenvedett el a kis házi kedvenc, hosszú rehabilitáció vár rá és hogy, nagyon sajnálja,de az egyik mancsát amputálni kell. Sajnos, nem tudnak mit tenni. Annyira komoly sérüléseket szenvedett szegény, hogy teljesen szétroncsolódott a jobb mellső lábán lévő összes izom,ideg és szövet. 

Teljesen lefagyva állsz az orvos előtt. A doktor utolsó szavait -"Rendbe fog jönni, ne aggódjon!Idővel, rendbe fog jönni!"-csak távolból jövő hangként érzékeled...  

"...de a lába"-mondod." 

Bízni, hibázni, megbocsátani. Becsapni, hazudni, megengedni. Belebukni, harcolni, megbékélni. 

Cs.N. 

Ez így volt!

Engedd meg, hogy egy nagyon őszinte levelet- igen, levelet!- írjak Neked, aki olvasod ezt a bizonyságtételt. 

Tudod, sokat töprengtem azon, hogy mi az életem értelme. Mi is ez a Föld nevű bolygó, miért vagyok én itt Magyarországon - pontosabban Magyaralmáson-, mi lesz belőlem. Ezek a kérdések az évek előrehaladtával globálisabb méreteket öltöttek. Mi az élet célja és értelme? Mi a boldogság? Munka? Pénz? Egzisztencia? Család? Egy nagy ház vagy egy csodálatos autó? Aztán ezek a kérdések újra visszajuttattak önmagamhoz: nekem mi az életem célja? Nekem mi a boldogság? 

Ezt kerestem majd 24 évig. Kerestem szüntelenül. Kisgyermekként, kamaszként, fiatal felnőttként majd pedig érett nőként. Kerestem barátokban, családban, iskolában, munkában, pénzben, párkapcsolatokban és egyéb könnyen beszerezhető "boldogságidéző" dolgokban. De nem találtam. Valami bennem nagyon vágyott arra a  lelki békére amelyről minden ember akár bevallja, akár nem, akár tudja, akár nem, akár tudatosan, akár tudattalanul vágyakozik. 

Tudod, én a magam erejéből nem tudtam megtalálni. Azok az ideig-óráig "boldogságot" nyújtó "eszközök" nem hoztak békét és megelégedettséget. Sőt. Egyre nagyobb veszélybe sodortam bele a lelkemet és ezáltal önmagamat is. Kisebbségi komplexusom nagyon aggasztott és nem csak engem de a családomat is. Sokszor gondoltam arra, hogy "nincsen értelme ennek az egésznek", sosem leszek "boldog". Egy útvesztőben jártam és nem tudtam, hogy ha egyszer kijutok ebből, hová fogok érkezni. 

De ekkor. Valaki úgy döntött, hogy  szükségem van Rá és neki is szüksége van rám. Mert szeret, mert úgy szeret, hogy arra nincsenek szavak! 

Tudod, ez a valaki nem más mint az élő Krisztus. Tudod, a Krisztus, az Isten, egyetlen szerelmes Fia! 

Ő úgy döntött, hogy kellek neki. Én nem tudom, hogy ezt mivel érdemeltem meg, érdemeltem ki... Nem tudom! De azt tudom, hogy nem én választottam Őt, hanem Ő választott engem és ennél nagyobb biztonságot sosem éreztem még.

Kaptam egy ajándékot. Ez nem olyan ajándék amit visszacserélhetsz ha nem tetszik. Ez az ajándék olyan, amit ha egyszer meglátsz, soha de soha nem akarod visszacserélni, mert nem tudnak annál becsesebbet adni. Senki nem tud annál nagyobb ajándékot adni Neked! Ez az ajándék pedig a HIT! 

Ajándékba, ha úgy tetszik; "csak úgy" megkaptam. Miért? Nem tudom!! Egyszerűen nem tudok ész érveket adni arra, hogy ezt miért kaptam. De egy biztos: hogy nálam van és kérem az áldott kezű Ajándékozót, hogy soha de soha ne vegye el tőlem... Ne vegye el tőlem Önmagát. 

S nem egy masnival átkötött díszcsomagolásra gondolj mikor a hit ajándékáról beszélek. Tudod, ez az ajándék véres úton érkezett hozzám. Átszúrt kezű és lábú, megalázott, elhagyott, magára hagyott, Istenemberen keresztül, sötét úton juthatott el hozzám. És hozzád is!

És ez a szomorú, véres történet hozta meg a boldogságomat. Amitől egy ember libabőrös lesz, összeszorul a torka és elfordítja a szemét... Ettől kaptam meg a boldogságot. Mert az, aki ezt átélte, megbékéltetett az Istennel. És érzem! És tudom! Az Isten szeret! Jézus szeret! Áldott legyen a nap amikor Isten emberré lett, amikor eljött, amikor elment, amikor elküldte a Szentlelkét, amikor betöltött, amikor nálam maradt örökre. 

Nem tudok és nem is akarok másról beszélni! Nem tudok és nem is akarok másra gondolni. Elmúlt a kisebbségi komplexusom, ki lettem békéltetve az Istennel és ezáltal önmagammal. Megtaláltam a BOLDOGSÁGOT!   

Szétfeszít belül a felismerés, az öröm, a szeretet!

"többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem" (Gal. 2,20)

Vallomás

Elhiszem....

Hinni vagy nem hinni, ez itt a kérdés?- Shakespeare után, szabadon

Mit hiszel? Hallod a kérdést és máris materiális gondolatok tömkelege fut végig az agyadon. :) Hiszed, hogy kék az ég. ( Olykor persze sötét fellegek borítják be, de akkor is hiszed, hogy afölött kék az ég :). )

Sokat jojóztam ( nem, ez nem az a yoyo amivel még gyerekkorunkban játszottunk. Ez is játék, de ez ott, a fejben történik :)) ) , szóval sokat gondolkoztam azon a napokban, hogy mit hiszek el. 

Elhiszem, hogy ha leütök egy betűt a klaviatúrán akkor az írott formában megjelenik a képernyőm. Elhiszem, mert tudásom és tapasztalatom igazolja ezt. 

Elhiszem, hogy ha a testvérem azt mondja, hogy feljön és segít takarítani, akkor az úgy lesz. Elhiszem, mert bízom benne és van bizonyos tudás-tapasztalat birtokomban ezzel kapcsolatban.

Elhiszem, hogy ha felszállok a Budapestre tartó buszra, akkor oda fog vinni. Elhiszem, mert látom, hogy a buszra az van kiírva, hogy "végállomás: Budapest-Népliget". 

Elhiszem, hogy ha valaki megölel akkor az nagyon jó érzéssel fog eltölteni. Elhiszem, mert tudom, mert érzetem már azt, hogy az ölelés jó. 

Vagyis elhiszek szinte mindent amit tapasztaltam, amit tudok, amit láttam, éreztem. Nincsenek bennem kérdések. Hiszek magamnak és az érzékeléseimnek. A szememnek, a fülemnek, az orromnak, a kezemnek és természetesen hiszek az ítélőképességemnek. 

Elhiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia és meghalt értem! Elhiszem, pedig nem láttam, hogy Ő megszületett. Nem hallottam az Ő hangját, nem találkoztam vele, nem öleltem át. 

Elhiszem, mert mindaz amit nem láttam, nem hallottam, és nem érzékeltem erősebb, igazibb és valódibb minden eddiginél amit viszont láttam, tapasztaltam, éreztem. Elhiszem, mert vakon születtem. Elhiszem, mert erősebb vagyok általa mint eddig bárki által, aki az életem szereplője volt. Elhiszem, mert TUDOM, hogy Ő az Isten fia. Elhiszem, mert TUDOM, hogy Ő akarja, hogy TUDJAK Róla. Elhiszem, mert TUDOM, hogy nem én választottam Őt, hanem Ő választott engem.   

Mégis semmit sem tudok...Nem tudom, hogy hogyan érdemeltem ki Őt.( Nem érdemlem meg!!!) Nem tudok semmit, mert senki akarok lenni... Nem tudom, hogy mit gondol rólam amikor éppen butaságot csinálok. Nem tudom, de HISZEM hogy  mindaz amit nem tudok, azért van, mert nem kell tudnom. Nem tudom-mikor-, de HISZEM, hogy eljön értem és Vele leszek örökké. Nem tudom, de HISZEM, hogy erősebb minden gyengeségemnél, és általa én is erős vagyok. 

Végezetül: Nem tudom miért hiszem, de TUDOM és HISZEM, hogy Jézus, az Isten fia, aki SZERET!

.. ez a kegyelem!

Hallod? / 2

-Nem tarthatlak vissza! Ha menni szeretnél, akkor menj. De tudnod kell, hogy sok mindent szeretnék neked még mondani és mutatni. De ahhoz, hogy mindezt átadhassam neked, hallanod kell... 

-Nincsen rád szükségem!Nem akarom, hogy segíts! Majd ÉN megoldom! Sokkal jobban tudom, hogy mire van szükségem. Mit tudsz Te egyáltalán rólam? Semmit! Nekem kellett egész életemben egyedül megküzdenem a nehézségekkel, az átkozott gondokkal. Teljesen egyedül voltam és nagyon büszke vagyok arra,hogy a semmiből jöttem és lettem valaki. Érted? Én lettem valaki!!! Azt sem tudom, hogy te ki vagy és milyen jogon akarsz beleszólni az én életembe. Mindenféle dolgokat beszélsz össze-vissza. Ha mutatni akarsz valamit, vagy mondani, vagy hallatni, akkor tedd meg.  

-Sokat szenvedtél. Az édesapád elvesztése olyan dolgokba sodort bele, amit igazán te sem akartál. A sok szórakozás és minden ami ezzel jár évek hosszú sorát tette ki az életedben. De aztán végül is megismerkedtél a barátnőddel és együtt talpra álltatok. Felépítettél magadnak jelent, jövőt és jól menő üzletember lettél. Örültem a sikereidnek, de én valami sokkal jobb dolgot szeretnék adni. Tudod, én csak azt szere...

-Te honnan tudsz mindezekről? Nem is ismersz? Honnan tudod? 

-Kérlek, ne ess pánikba! Az én csodálatos tervem volt az, hogy Te itt legyél. Annyira hiányzol nekem... Annyira szeretném, ha mi jóban lennénk. Ha barátok...

-Ki vagy Te, hogy így beszélsz? Hogyan merészeled egyáltalán megmondani, hogy én miként és hogyan érezzem magam, nemhogy azt, hogy mit csináljak és mit kezdjek az életemmel. Nem tudsz te semmit!Egyedül voltam eddig  és most is jól megleszek, barátok nélkül.

-Én sosem hagytalak el téged. Annyiszor szóltam hozzád. Emlékszel amikor elmentél amellett a kicsi templom mellett? Mennyire szeretettél volna bemenni... de rápillantottál az órádra és láttad, hogy a tárgyalás hamarosan kezdődik... Aztán egy másik eset. Amikor találkozóra mentél azzal helyes kis szőke lánnyal... Hidd el, megvárt volna, ha bemész...és az a tárgyalásod sikerült volna ha akkor töltesz velem egy kis időt és nem a saját fejed után mész, hanem higgadtan és türelmesen beszélsz a partnerekkel. Túlságosan ingerült voltál, nem hallgattál .... 

-Nagyon könnyű így utólag okos lenni.  Nekem is szokott menni. De ha ennyire okos vagy, miért engedted azt a sok rosszat, hogy megtörténjen velem? Hmmm?? Miért? És a világban miért engeded, hogy emberek gyilkolják egymást, hogy a szeretet jegyében öljenek és pusztítsanak mindent? Ha ennyire fontos vagyok neked, hol voltál amikor majdnem ....

-Amiatt történik mindez hogy te/ti ellöktetek engem magatoktól. Úgy döntöttetek, hogy nincs rám szükségetek. 

Szeretlek Téged és nem akarom, hogy ne velem legyél. Azt szeretném ha megismernél és meghallanád ... Hidd el, nekem ezerszeresen  fájtak ezek a szörnyűségek amiket felsoroltál. Látod? ( megmutatja  a kezét...) Tegyünk egy próbát!

-Igen, látom...Próbát? Miféle próbát? Bekötötted már a szememet!Tökéletesen nem láttam semmit és nem is hallottam semmit, szerinted 10 perc elteltével ez változhat? 

-10 perc alatt minden megváltozhat. Akarod hallani??

-Hát nem is tudom... igazából bosszant ez az egész hallani nem hallani dolog...meg ez a kedvesség ami belőled árad.... De az tény, hogy kíváncsivá tettél.

-Hunyd le a szemed!

-(flegmán) Rendben!

-Kulcsold össze a kezed!

-(kicsit bosszankodva) Megvan! És most?

-Mondd utánam: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. (folyamatosan utána mondja) Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökké. Ámen!

Azt hiszem, hallom.... ( kinyitja a szemét és rajta kívül nincsen senki... egyedül van egy szobában... könnyek közepette felkiált. ) Hallod? Azt hiszem, hogy hallod! 

„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: 'Abbá, Atya!'” (Róm 8:15)

Hallod?

Hallod?
Ez hallatlan! (akarom mondani hal(l)hatatlan?! )

"szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett" (1Kor 2,9 )

-Hallod?
-Mit?
-Tényleg nem hallod? 
-Nem én!
-Akkor kicsit fülelj jobban!Kérlek szépen!
-Rendben!
-
-
-
-
-Na és most?
-Még most sem!
-Csukd be a szemed!Most, ha megengeded, bekötöm, hogy ne tudj lesni.
-Rendben, becsukom, de ez kicsit kezd idegesíteni. És amúgy is,olyan hülyének érzem magam.
-Néha  legjobb dolgok csukott szemmel történnek. Kérlek, csak próbáld meg.
-Rendben. Becsuktam, tessék. Na és most?
-Hallod?
-Mégis mit? Én nem hallok semmit!Hozz valamit amivel fel tudod erősíteni a hangot amit meg szeretnél nekem mutatni, mert én így nem fogom hallani, hidd el!! Teljesen felesleges próbálkoznod!Amúgy is, olyan idiótának érzem magam, főleg így csukott szemmel... pff...
-Azért ha megbocsátasz,  nem adom fel olyan könnyen. És hidd el, ha egyszer meghallod amit szeretnék neked mutatni, soha annál szebbet addig nem tapasztalnál. Egyébként az az "erősítő" amire te gondolsz az benned van...
-Ugyan, ne nevettess!Nem eléggé vicces már így is, hogy itt állok, bekötött szemmel?! Beszélek a semmibe, valami hangot akarok hallani, vagyis inkább Te akarsz nekem mutatni, és akkor még ezek után, azt mondod, hogy "az Ön készülékeben van a hiba". Hát komolyan... kezdem azt hinni, hogy valami olyasmit akarsz nekem mutatni ami igazából nincs is.
-Látom, te sem adod magad könnyen. ( mosolyog) Nem tehetem, hogy másként mutassam meg neked. De hidd el, semmire nem vágyom jobban, mint hogy, Te meghalljad...
-De mégis, akkor legalább segíts, hogy mégis mihez hasonlít... Én csak a nagy ürességet hallom...
- ...
-Itt vagy?... Most miért nem válaszolsz?
-...
-Oké, ha te így, akkor én is így. (próbálja levenni a szeméről az anyagot, de nem sikerül neki kicsomóznia) Figyelj. Nekem ez egyedül nem megy. Légyszíves segíts. Elegem van. Most el akarok menni. Majd megmutatod máskor, oks? Csak most hagy menjek el... Visszajövök,becsszó és akkor majd hátha sikerül hallanom...
- ...(leveszi a kendőt)
-Na,végre. Köszönöm szépen!...Akkor majd máskor.
-Figyelj most rám egy picit. Lehet, hogy nem lesz máskor. Lehet, hogy most ha kilépsz ezen az ajtón jön egy autó amelyet két részeg fiatal vezet és nem leszel elég gyors, hogy átérj a zebrán... Vagy megbetegszel, vagy elhagy a szerelmed és annyira magadba roskadsz, hogy öngyilkosságot akarsz elkövetni. És akkor már többé nem tudom neked megmutatni amit hallanod KELL! Kérlek, engedd meg! Szépen kérlek!
-Igazából nem tudom, hogy neked mi a célod ezzel az egész humbukkal, de én ebben nem hiszek... Nagyon vigyázok az úton, tényleg mindig körbenézek. A párommal minden a legnagyobb rendben van, kizárt, hogy elhagyjon. Öngyilkosság? háh :) Egyetlen nő sem ért annyit,  hogy ezt megtegyem. Szóval, kössz! Klassz kis este volt, de én léptem.


loading... please wait!

A jegypénztáros

A jegypénztáros

-Egy jegyet kérek.

-És hová utazik?- felelt kedves hangon a pénztáros.

-Őőőő... Igazából,  ezen még nem gondolkodtam...

-Elnézést, igazán nem szeretném sürgetni, de már évek óta visszajár a jegypénztáramhoz és folyamatosan csak ezt a két kérdést járjuk körbe és körbe. Döntenie kell, hamarosan indul a vonatunk... 

-Nem lehetne még néhány percet kérni.

-Uram, én itt vagyok. Ön is itt van. Ajánlottam már önnek ezt a vonatot -nem is egyszer- , egy csodálatos végállomással, de azt mondta, hogy még nem tudja,hogy fel akar e szállni...  Én türelmesen vártam, miközben a másik kasszához is átment. Feltartottam Önnek a sort, miközben sokan vádló pillantást vetettek rám. És...

-Igen, igen, ezt mind tudom, de egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Valami azt súgja, hogy minden vonatot, minden végállomást meg kell néznem, hogy a legjobb döntést tudjam meghozni.

-Emlékszik mikor 9 évesen volt itt nálam?

-Igen, emlékszem.

-Tudja, akkor is mondtam, hogy bátran szálljon fel, de olyan kis rosszcsont volt, hogy pimaszul csak annyit mondott a nagymama füle  hallatára, hogy "utáááálom a vonatokat!Főleg ezt. Olyan csúnya így kívülről! Pfúj!"

-Oh, igen. Emlékszem. Szegény nagymamám. Hiányzik... Pedig ő mindig szeretett volna segíteni, hogy jó vonatra szálljak fel...

-Aztán amikor 17 éves volt? Emlékszik, hogy mit csinált itt a jegypénztáram előtt?

-Uuuh, na most ezt miért kellett? Igen, tudom. Iszonyatosan részeg voltam. A sörösüveggel bedobtam az ablakot, mert egyszerűen annyira idegesített a maga kedves, mosolygós feje. Meg hát, a barátaim is bátorítottak erre... Most azért... izé... akarom mondani... sajnálom.

-El van nézve.  :) S amikor 26 évesen a feleségével jött hozzám. Ő elővételbe megvette a jegyet,emlékszik, ugye?  De maga csak a munkájára koncentrált, meg a karrierre.  Azt mondta a feleségének, hogy majd holnap visszajön...

-Igen, megígértem, de nem jöttem vissza. De tudja, akkor sokkal fontosabb volt, hogy az anyagi biztonságot megteremtsem a családomnak. Hiszen a feleségem épp akkor lett állapotos, nem hagyhattam cserbe azzal, hogy egy utazásra koncentrálok amelyről azt sem tudom, hogy hova visz... A mai napig nem értem, hogy ő miért vette meg olyan korán azt a jegyet... azóta is őrizgeti... furcsa... Sajnos emiatt sokszor vannak súrlódásaink is, de valahogy ő mindig annyira kedvesen oldja meg...Nem tudom, hogy csinálja. 

-Igen, szokott nekem erről mesélni...

-Szokott mesélni? Mégis mikor? Ő is itt van? 

-Nem, ő nincsen itt. De sokszor meglátogat, és beszélgetünk. Érdeklődik arról, hogy hogy áll az Ön jegy-kérdése, és mindig megkér arra, hogy próbáljak Önnek segíteni a helyes döntés meghozatalában.

-Igen, ez annyira rávall. 

-No, de most Önről van szó. 26 évesen a karrier volt a kibúvó, de hogy is volt ez a 35. születésnapján? 

-Na, azt hittem, hogy ezt nem fogja felhozni. Oké. A gyerekek nyaggattak, hogy jöjjünk ki a pályaudvarra. De egyszerűen nem jöhettem. Az előléptetés, az építkezés, az új autó vásárlása minden időmet lekötötte. Még a szülinapomon is dolgoztam. Ők persze a feleségemmel kijöttek... Aztán amikor hazajöttek büszkén mutatták a jegyüket. Rólam teljesen megfeledkeztek...Hogy egész nap dolgoztam, miattuk. Hogy nekik jó legyen. És akkor... 

-Megütötte a kisebbik gyermekét. Akkor először. Tudom, hogy nagyon fájt és a mai napig is hordozza ennek a terhét a lelkében. De ha megveszi a jegyet, higgye el, hogy megkönnyebbül. Ez az utazás felfrissíti Önt. S csak, hogy segítsek magának; a fia már nem haragszik. Megbocsájtott önnek.  

-Persze, jó azt tudni, hogy már nem haragszik rám, de nem tudom, hogy ez az utazás... kell-e nekem.... Egyáltalán van e ott hely az én számomra? 

-Persze hogy van. Nagyon gondosan elkészített a szállása. És tudom, hogy Önnek nagyon tetszene. 

-Jó, tegyük fel, hogy megveszem ma a jegyet. Mi a garancia arra, hogy nem vág át, és valóban olyan csodálatos helyre fog vinni a maga híres vonata, amilyet mondott? 

-A jegyen lévő pecsét 100%-kos garancia. Eddig még egy panasz sem érkezett. :) Plusz, kap egy kézikönyvet ajándékba ahol az utazás fontos állomásai le vannak írva. Természetesen a végállomásról is van benne tájékoztató. 

- Tudja, ezt nehéz kimondani, de... én... félek....

-Ne féljen! Segítek mindenben!

-Rendben. Állítsa ki a jegyet. 

-Egy jegy kiállítva, az Ön nevére, a mai dátummal, pecsételve. Parancsoljon.

-Köszönöm. Mennyivel tartozom? 

-Ne fáradjon, én már kifizettem!

Váratlan találkozás

...és rohamosan közelít egymás mellé az autó és a kerékpár. Már nem tudok megállni, nem tudok elfordulni sem jobbra- mert akkor megismerkednék az árok csodálatos élővilágával-, úgy szint balra sem - hiszen akkor a szélvédő kapna egy pofás kis "Niki-gravírt"- ... Így hát, nincs mit tennem. Gurulok az elkerülhetetlen találkozás felé.

STOP!

Csak úgy, mint a közlekedésben bizony néha meg kell állnunk az életünk stoptábláinál is, hogy kijavítsuk az úthibákat. Pont mint a közterület-felügyelő munkatársai.

Tudod régen, kátyúból-kátyúba lépdelődtem... sokszor nagyon sokszor!  Hiába próbáltam toldozni-foldozni, nem volt a birtokomban olyan "bitumen  kötőanyagú, természetes és mesterséges adalékanyagokat, kőzúzalékot, homokot, illetve mészkőlisztet tartalmazó építőanyag "  (aszfalt:) ) ami tutira simává és járhatóvá tette volna az utamat. Azért én kiscserkészhez méltóan -bár az sosenem voltam :) - szorgosan próbálkoztam és próbálkoztam. "Én megoldom... majd "egyenes lesz az utam.... Lehet, hogy csak egy picivel több víz kell... vagy csak egy picivel több kis szurok..."

Igazából mindent, amit csak lehetett beletettem. Amivel találkoztam, amit láttam, fogtam és belekavartam a már meglévő alapba, hogy az üres részek ki legyenek töltve és sima legyen az utam.

Persze aztán rájöttem arra, hogy ha oda nem illő dolgokat teszek bele az aszfaltalapanyagomba, akkor nem lesz ám jó. De nem ám, Nikike! :)( Hogy néz már ki egy hifitorony vagy egy királylányjelmez a keverőben?)

Sebaj, rendes kis hangyaként csak gyűjtögettem mindent, rakosgattam és javítgattam. De mindhiába...

Egyik nap gondoltam biciklivel próbálom meg kikerülni a kátyúkat. Egyszer-egyszer azért dobott a fenekemen a girbe-görbe utacska, de azért én csak gurultam és szlalomoztam mint egy igazi kis betyár. (Bár az igazi betyárok nem biciklin ülnek :) Nem baj, hasonlatnak jó lesz :) )

Egyszer csak látom, hogy jön velem szembe egy autó. Van bőven hely, elférünk mi egymás mellett...

"Jaaj, neeee. -Gondoltam magamban. Az autó rohamosan közeledett felém- Csak nem ő az? Uuuu... És márpedig deee. Miért kell itt lennie? Egyáltalán mi dolga van erre? Huuuuuh, mindegy, át kell esnem ezen a találkozáson...oh a túróba, nem tudok letérni.. nem tudok elbújni....hoho!Álljunk meg egy percre... Ez az én utam. De ő mit keres itt? Váááááááárjunk csak! Ez az ÉN UTAM! Ki engedte, hogy idejöjjön?"

...és rohamosan közelít egymás mellé az autó és a kerékpár. Már nem tudok megállni, nem tudok elfordulni sem jobbra- mert akkor megismerkednék az árok csodálatos élővilágával-, úgy szint balra sem - hiszen akkor a szélvédő kapna egy pofás kis "Niki-gravírt"- ... Így hát, nincs mit tennem. Gurulok az elkerülhetetlen találkozás felé.

És ekkor!Elmegyünk egymás mellett. Ő mogorva tekintettel biccent,megemeli a kezét a kormányról, én egy laza "hello'-t eltátogok- de csak közepes artikulációval, hiszen ki szereti lenyelni a repülő rovarokat-  majd pedig mindaz ami volt egy röpke másodperc alatt eltűnik.

De az utam folytatódik tovább... azaz folytatódna... khmm-khmmm!!!

Ebben a pillanatban kapok egy STOP táblát. Megállok. Látom, hogy a KF  munkatársa (Közterület felügyelő) nagyon dolgozik valamin... Az úton van egy hatalmas nagy kátyú.... Megvárom, hogy befejezze munkát. Szépen lassan, odafigyeléssel minden egyes kis üres lyukat amit ezen a kátyún talált, gondosan kitölti.

 "Úgysem sietek annyira"- gondolom magamban. Valami hihetetlen mosoly van az arcán miközben javít. Jó kedvem van tőle. :) Az autóssal való találkozásom már nem is zaklat. Milyen jó nézni,ahogy dolgozik." Gondolataimból egy kedves hangra eszmélek fel:

-Ezzel megvolnánk!- mondja kedvesen, majd fogja a kis motyóját és tovább áll (egy következő kátyúhoz...)

Kíváncsiságom nem hagy nyugodni...közelebb lépek a kijavított szakaszhoz. Vizsgálgatom. Nagyon jónak tűnik. Igazi profi munka.

Felkapom a fejem, és a felismeréstől felkiáltok: "A kátyú! Az autó! Ő!És ez az ÉN UTAM!!!"

Már nem látom sem az autót sem pedig ezt az áldott kezű munkást.... örömkönnyek között, csak annyit motyogok:

"Köszönöm és megbocsátok!"

Cs.N.

Egy francia sanzon

Kodály Zoltán mondta:  "Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, amelybe csak a zene világít be." 

Én csak becsukom a szemem és hagyom, hogy a lelkem szárnyra kelljen. Valami ilyesmit szoktam érezni, valahogy így tudom megfogalmazni, hogy mit jelent nekem a zene. Kicsit hasonlít arra amit a Zoli bácsi mondott. :) 

Már az anyatejjel szívtam magamba a zene szeretetét, bár a családom nem egy zenei géniuszklán. :) Az Isten jókedvében lehetett mikor eltervezett, hiszen nagyon jó kis ajándékokat kaptam tőle. Ilyen a zene szeretete és az éneklés, a hangszereken való játszás próbálkozása mesterfokon. :)

Gyermekkoromban nagy vágyam volt a hegedülés. Meg is valósult és vagy négy-öt évig fájdítottam a családom fülét. :) Nagyon szerettem.... nem úgy mint a szomszédaink. 

Persze ma már sokat kopott a tudásnak cseppet sem nevezhető tudásom (nem jutott eszembe más szinonima :) ) , de a mai napig, akárhányszor meglátok egy hegedűt nagy kedvem volna játszani. :)

Leginkább Zoli bácsi gondolata fogott meg. Azt mondta, hogy vannak a léleknek olyan régiói ahová csak a zene világít be. Nem tévedett sokat. 

Bizony, vannak olyan pillanatok, amikor a lelkünk annyira zárt mindenféle közeledésre, hogy egyedül csak a zene tudja feloldani a bennünk lévő feszültséget. Egy jó kis dalocska és máris valami megmagyarázhatatlan belső lüktetés veszi kezdetét... Biztos te is érezted már! 

A mai nap sokat rohantam és bár nem volt okom semmi csüggedésre - az Isten ma is velünk volt/van ;)- de mégis mikor este beestem a szobámba arra vágytam, hogy fülembe kerüljön a "zenehallgató eszköz" ( füles- de nem a Micimackó féle )  és megnyílhasson a lelkem! Még még még... :) 

Nem is húzom tovább, inkább szeretettel ajánlom ezt a kis éji muzsikát nektek :) 

Sebastian Demrey : Quel Ami Fidéle Et Tendre

Joda a templomban

Mielőtt azt hinnéd, hogy a Star Wars híres karaktere költözött volna be a magyaralmási templomba ( oh Magyaralmás :) itt élek :) Magyarország, Fejér megye... guglizd le :) ) szóval a templomba, sajnos csalódást kell okozzak. ( Most bizonyára sok Star Wars fant elveszítettem.)

Nem, a Joda, nem az a Joda (amúgy is a filmes muki y-nal írandó :) ) . Bár ő is egy "kismester". Legalábbis nekem. Mert pontosan tudja,hogyan kell rám nézni hogy a szívem hevesen kalapáljon...:)

Vasárnap=templomnap. A szokásos reggel: felkelek, kávét iszom, lezuhanyzom, felöltözöm majd biciklire pattanva - természetesen már harangoznak! - iszonyat tempóban gurulok-tekerek, hogy el ne késsem.

Heves szívverések közepette  (pont, mint Luke Skywalker mikor megtudja, hogy Dart Vader az apja  ) esek be az Istentisztelet megkezdése előtt néhány perccel. "Áldás-békesség!"- mondom, és gyorsan helyet keresek magamnak, miközben még mindig levegőért kapkodom.

És ekkor... a tekintetünk összeér.. érzem, hogy elvesztem... végem van... a szívem ide-oda kalimpál...

Zavarodottságomat Tiszteletes Úr töri meg mikor belép a templomba és üdvözöl bennünket.

Lassan kezdek megnyugodni. Érzem, ahogy Krisztus lelke átölel bennünket és csodálatosan betölti a templomot. Elfeledkezem a kezdeti izgalmakról.

Ám egy óvatlan pillanatban újra összeér a tekintetünk. Most ő jön zavarba... elbújik a pad háttámlája mögé... ismét felnéz... mosolyog... s ekkor elindul felém.... odaér... leül...felnéz rám és mosolyog... visszamosolygok rá... megfogja a kezemet ... :)

Mielőtt azt hinnéd, hogy ez valami szerelmi történet el kell áruljak egy titkot. Ő, akit Jodaként ismerhetsz most meg ( ez a beceneve :) ), ő mindösszesen egy 4 éves kisfiú. :) Történetünk a gyerekhéten kezdődött és olyan szoros barátság alakult ki közöttünk, hogy mikor találkozunk a templomban, az Istentisztelet egy bizonyos pontján fogja magát és mellém vágódik. :)

Ez történt most is. :)

Elmondhatnám, hogy mennyire aranyos de biztos vagyok benne, hogy te is el tudod képzelni, ahogy egy négy éves, kis szöszi fiúcska fogja magát és bevágódik egy 25 éves "néni" mellé a padba. :)

Ám a lényeg, most is a Krisztus.

Mikor Joda odajött mellém a következő ige jutott eszembe: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." (Mk.10,14)

Okés, mielőtt azt gondolnád, micsoda "egojulcsa"vagyok ("egojancsit" mégsem írhatok), nem magamra gondoltam. Az futott végig a fejemben, hogy mennyire csodálatos dolog, hogy ezek a kis gyermekek vasárnaponként eljönnek az Istentiszteletre. Persze, gondolhatod azt, hogy egy ilyenforma csöppség mit sem fog fel az egészből és még igazad is van.

Ott volt ez a kisgyerek. Fogta a kezemet, miközben hallgattam az igehirdetést. Néha izgett-mozgott egyet, elfeküdt, a lábával próbálta elérni a pad alatti lábtartót, de mégis hihetetlen öröm volt bennem.

S miközben Joda mocorgott, a liturgiában elérkeztünk az imádsághoz. Szépen fellátunk és közösen elmondtuk az Úrtól tanult imádságot. És ekkor...

Joda, minden felnőttet megszégyenítő hangerővel mondta és mondta! Az a gyermeki hit túlment nem csak a templomtornyon, nem csak a legfelsőbb egeken... az a gyermek(i) imádság egyenes az Úrhoz szállt. 

Tudod sokat tanultam Jodától. Persze van némi előnyöm, hiszen nekem nem kell nyújtóznom, hogy a lábammal elérjem a lábtartót, de ezért a gyermeki hitért bizony meg kell küzdenem. Neki hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy elérje a lábtartót, de nem adta fel. Mivel a lába túl rövid volt ahhoz, hogy odaérjen, így változtatott a testtartásán és kis testét megcsavarva, minden izmát megfeszítve végül elért a kívánt célhoz...

Azt hiszem nekem is meg kell feszítenem minden inamat, izmomat, még ha nem túl kényelmes is, hogy elérhessem a kívánt célt...

Ő pedig itt , Jodam <3!

Esve-kelve egyenest e kegyelembe

Gyermekként sokat estem-keltem. Szegény szüleim rengeteg aggódtak miattam. Orvostól orvoshoz vittek, hiszen örökmozgó gyermekként tele voltam „jóság jegyekkel” - tudod azok a kék-zöld, a gyógyulásnál már kékeszöld színű foltok a testeden - . Olykor a kezemet, olykor a bokámat törtem el, néha pedig a fejemre estem. Sőt egyszer egy kutyával is karamboloztam, de erre talán majd egy másik bejegyzésben kitérek. :)

forrás: portfolio.hu

Egy nagyon szomorú eset ébresztett rá arra, hogy az Isten már kisgyermek koromban mennyire vigyázott rám. A nyáron egy 9 éves kisfiút ütött el egy autó... ez önmagában is nagyon borzalmas, pláne, hogy a fiú feje sérült, mégpedig oly mértékben, hogy hetekig béna volt a jobb oldalára.

Hála legyen az Istennek szépen gyógyul és remélem, hogy mihamarabb az a virgonc kissrác lesz, mint ahogy megismertem.

Nos , ennek a kisfiúnak a története nyitotta fel a szememet és döbbentett rá, hogy mennyi mindenért lehetek hálás.

Hálás vagyok a megtartott életemért.

Az Úr sosem engedte, hogy nagyobb baj történjen, mint ami lehetett volna. Sokszor mondtam, hogy „hu, de szerencsés voltam”, pedig nem a szerencsén múlott, hanem egyedül a Krisztus kegyelmén.

Mennyit panaszkodtam – főleg nyáron!- hogy milyen iszonyú sok hajam van... S most miközben írok, hála tölti el a szívemet. Hiszen nem véletlenül áldott meg az Isten ezzel a hajkoronával. (Tényleg brutálisan sok hajam van. És magam növesztettem! ;) Teljesen egyedül. Tényleg! :) ) Bizony, ha nem lenne ennyi hajam, lehet, hogy most nem is írnék... Rengetegszer estem a fejemre- most már mindent értesz,ugye? :) - de sosem törtem be, sosem lett nagyobb baj egy- egy agyrázkódást leszámítva.

Természetesen most nem fogom részletesen elemezni a kórtörténetemet, hiszen egészen más dolog a lényeg.

A megtartó kegyelem.

Tudod, nem csak akkor tart meg az Isten amikor minden rendben megy és olyan könnyen el tudom fogadni a jó dolgokat és örömittasan azt mondom,hogy „na most aztán nagyon figyel ám rám a Főnök” , hanem bizony a rossz, a nehezebb időkben is gondoskodik az Úr.

Persze ezt nagyon nehéz egy betegség közepén elhinni vagy egy baleset, de akár egy sikertelen felvételi után is. Pedig, hidd el, hogy akkor is megtart az Isten!

Nem látjuk, mert a mi csöppnyi agyunk – a 140+ os IQ-sak azért jelentkezzenek egy beszélgetésre nálam :) - nem képes felfogni azt a hihetetlen nagy figyelmet amellyel minden egyes pillanatunkat szemmel tartja. Sokszor -és remélem, hogy sokunknál;) - majd csak évekkel később fogunk rádöbbenni arra, hogy micsoda megtartó kegyelem volt az a „rossz pillanat” az életünkben, amikor azt hittük, hogy nem figyelt ránk... Pedig lehet, hogy sokkal de sokkal jobban fókuszált, mint azt mi valaha is képzeltünk volna...

„Ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja” ( Zsolt. 37,24) 

Cs.N. 

Üzenet a facebook-on

"Egy új üzenete érkezett" - jelezte az a bizonyos piros kis egyes ott a levél ikonon. Kíváncsiság, érdeklődés, s megannyi gondolat kavargott akkor a fejemben.Bár nem tudtam, hogy ki ő és mit akar, és miért pont nekem ír... Több mint fél évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, akkor, azon a júliusi napon, az Úr üzent.

De ne rohanjunk ennyire előre. 

Az internet egy nagyon különös, furcsa valami. Sok mindenben hasznunkra van, de körülbelül ugyanannyi veszélyt is magban rejt. Mégis Isten, még az internetet is használja. Az Úr fut és rohan utánunk. (Füle Lajos versét ajánlom olvasásra a címe Futás) Az Úr Jézus fut utánunk még az interneten is. Még a facebook-on is. Mert célja van velünk. Mégpedig a legnemesebb cél, amely az igaz szeretetről árulkodik. Meg akar bennünket menteni. Mindannyiunkat. Ehhez minden eszközt megad,és ezeket az eszközöket Ő maga is használja. Bizony kedves Barátok, Testvérek, az Isten internetezik. :) Nekünk egy internetező Istenünk van. S ennek szívből örülhetünk. 

Isten kegyelme akkor mutatkozott meg az életemben, mikor megjelent az a piros kis egyes. Azt hittem megint valami körüzenet, megint valami infóáradat amit gyorsan elolvasok, pötyögök valami "oké"-t aztán élem tovább az életemet, amely szépen, komótosan a füstös kis mozdonyon zötyög a halál felé. Legyen dicsőség Istennek, nem így történt. 

Megmutatta magát a Krisztus. Teljesen, valóságosan, nem hallucinációiként, nem transzban, hanem ezen a földön, itt a 21.században, az Internet segítségével :).

Az a kis piros egyes, ott akkor azt jelezte, hogy Valaki nem feledkezett meg rólam, és valaki nagyon kapcsolatba akar lépni velem. Valóban így volt. Valaki (azaz Valakik, ez mára világossá vált) nagyon meg szeretett volna ismerni. (Vagyis azt szerette volna, hogy végre én ismerjem meg Őt.) Zavarba ejtő volt, mert egy nagyon kedves helyes szimpatikus fiatalember írt üzenetet... Valamilyen különleges okból kifolyólag én is nagyon nyitott voltam a beszélgetésre... Ismerkedtünk, beszélgettünk, barátkoztunk. Találkoztunk. Ismerkedtünk, beszélgettünk, barátkoztunk. Belezúgtam. Ő is belém. Nevettünk. Álmodtunk. Repültünk. Majd pedig: Vitatkoztunk. Elhagytam. Megbocsátottam, megbocsátott. Visszajött. Vitatkoztunk. Újra elhagytam. Újra megbocsátott. Szerelmesek lettünk. Elbizonytalanodtam. Elbizonytalanodott. Veszekedtünk. Megbocsájtottunk. 

Hogy ez a késő kamaszkori viselkedés mintapéldája, vagy pedig két erős személyiség viharos szeretete és összeférhetetlensége, (szándékos az ellentét-pár-huzam jaaj de csodálatos ez a magyar nyelv :) ) azt nem tudom. Azonban egyben biztos vagyok: míg mi önző kis egocsatáinkat vívtuk, valaki belépett a mi kis történetünkben. Az, aki azt az "enter" gombot nyomta meg, akkor júliusban. Ő pedig nem más mint az Úr Jézus Krisztus. 

Mivel viharos történetünk mind a kettőnket megviselt, s némi "előképzettségünk" volt már a keresztyénségi viselkedésről (melyet becsületesen be kell vallani, a magam nevében mondom, nem alkalmaztam), így az épp "mosolygós" napokon előszeretettel olvastuk a Bibliát, beszélgettünk az Úrról, mert tény: ez mind a kettőnket nagyon foglalkoztatta. És olvasta...és olvastam...és beszélgettünk... és gondolkodtam... és olvastam.... és olvastam... és olvastam... és valamit éreztem... és olvastam... és éreztem... ez jó volt... ez érdekel... ez micsoda... és olvastam... 

Mindig is volt egyfajta kapcsolatom az Úrral, nem telt el nap, hogy ne imádkoztam volna, még ha nagyon fáradtan is dőltem az ágyba, de egy "Miatyánkot" azért félálomban is elmormoltam... Így neveltek, hát megtettem. Ám most más volt. Imádkoztam, de nem pusztán a "berögözött" mondatok hagyták el a számat, hanem valami bennem arra ösztönzött, hogy beszéljek. És beszéltem! Imáimban beszéltem, és csak mondtam és mondtam, és mondtam... ( el tudjátok képzelni, hogy mennyit beszélhettem, ugye? :) )
Egy októberi napon -pont egy "mosolygós" nap volt-, olvastuk a Bibliát és az egyik igéről folytattunk "eszmecserét". S akkor áttört minden. Az Úr Jézus először és végérvényesen belépett az életembe és szó szerint a padlóra küldött a szeretetével. És csak sírtam, sírtam és sírtam... Rájöttem, hogy micsoda áldozatot hozott értem, hogy meghalt a kereszten, és hogy azt akarja, hogy vele éljek, mert szeret engem. Megvallottam a bűneimet Neki. Ami éppen eszembe jutott azokat elmondtam és éreztem, hogy valami megváltozik. A napok teltek múltak, a "mosolygós" és "veszekedős" napok egyaránt, de ezek már nem olyanok voltak mint eddig. Valami örökké, visszavonhatatlanul és végérvényesen megváltozott. Isten szeretete átölelt. Magához vont és szerelme elárasztotta a lelkemet. A színek megváltoztak, centikkel a föld felett lebegtem, és egyszerűen biztos voltam abban, hogy minden madár nekem dalol. ( Utólag visszagondolva, hát persze: Hiszen Ünnep volt a Mennyben :) ) És folytatódott...

Olvastam... éreztem... szeretem....olvastam... beszéltem... válaszol... olvastam... hallottam... szeret... olvastam...átölel...bennem él... 

S hogy mi lett a titokzatos fiatalemberrel? :) 

"Az Úr adta! Az Úr vette el!Legyen áldott az Úr neve!" 

Cs.N. 

Üdvözöl Megblogolandó!

Hát... őőőő.... ilyet még nem csináltam, de bízom benne, hogy azért tetszeni fog. :)

Nem hiszek a véletlenekben. ( Te, hogy állsz ezzel a kérdéssel? ) A minap kattintgattam a neten, csak mert az jó, és valahogy a blogger.com-ra tévedtem... ( ha most azt mondanád írjam le részletesen, hogy s mint történt, megfognál...) Hiszem, hogy Valaki vezette a kezemet... és nem csak a kezemet, hanem a gondolataimat...

Valahogy így történt:

-"Indíts egy blogot!"

-"Éééén???Háhá:) Ugyan, ne viccelj!"

-"Indíts egy blogot, majd segítek!"

-"Okés, ha Te mondod, megpróbálom, de mi legyen a nevünk? Olyan sok jól csengő, hangzatos blogcím van... tudnál segíteni, hogy ez is olyan ... tudod... izé.. figyelemfelkeltő legyen?"

-"Megblogolandó"

-"Megblogolandó?! hmmm... érdekes... de tetszik, mert lehet asszociálni a "meggondolandó" szóra. Köszi! És most hogy ez megvan, mit csináljak??

-"Ne félj! Csak higgy!"

Okés, akkor most ezen a ponton szeretnélek megnyugtatni, hogy semmilyen neurotikus problémám nincsen és kezelés alatt sem állok. Hála Istennek teljesen normális vagyok, bár a környezetemben élők véleményére ne légy kíváncsi :) (Ismered az igét? "...azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok..." 1Kor 1,27 Na most akkor hogy is van ez ? :) )

-"Egy picivel több komolyságot, Nikikém!"

-"Rendben! :) "

Sok mindenről szeretek írni és jó reménység szerint fogok is, így többek között megismerhetsz engem, a világról kialakított véleményemet,a családomat,  és nem utolsó sorban az élő Istennel való kapcsolatomat. Sokat fogok mesélni Krisztusról, arról, hogy hogyan formál napról napra, hogyan nyitja fel a szememet bizonyos helyzetekben és milyen is a vele való kapcsolatom. Persze elképzelhető, hogy néha majd túlzásokba esek, de szerinted nem volt "túlzás" amit Ő tett, 2000 évvel ezelőtt, ott a Golgotán? :) ( Szerencsénkre... :) )

Hamarosan érkezik az első bejegyzés....

Várlak vissza! :)

Kellemes időtöltés és Isten áldjon!

Cs.N.